Untitled

Induljunk ki most is abból a ténybõl, hogy az ember a szellem - lélek - test egysége. Az a test, amiben jelenleg élünk, csak a lélek és a szellem ruhája. Ahhoz, hogy a Teremtõ a szellem és a lélek által meg tudjon nyilvánulni, valamint tapasztalatokra tudjon szert tenni itt a sûrû fizikai világban, szüksége van egy sûrû fizikai testre. Szellemi lények vagyunk, de anyagi világban élünk, és ez egy olyan világ, amelyet csak részlegesen ismerünk, és az errõl a világról szerzett valamennyi információnk érzékek útján érkezik el hozzánk.

Visszatérve a lélek által "felvett ruházatra" - a halál alkalmával a lélek ettõl a ruházattól megszabadul, és ez nem azt jelenti, hogy ezzel az ember is megszûnt létezni, csak azt, hogy eddigi ruhájára már nincsen szüksége, mert ezt az inkarnációját befejezte. Következésképpen magát a szerettünket nem veszítettük el, csak ruhájának a látását, amelyben megszoktuk, hogy látjuk õt. Az elhasznált, viseltes ruhának vége, az embernek, aki viselte azonban nem. Biztosan tudom, hogy amikor szeretetrõl beszélünk, akkor az ember az, akit szeretünk, és nem a ruházata.

Ha fizikai testünket jelképesen egy kabáttal, vagy köpennyel ábrázolnánk, akkor a szellemi testre, mint alsónemûre, a lélekre, mint felsõ ruházatra, és a sûrû fizikai testre, mint kabátra gondolhatnánk. Nemcsak a halálnak nevezett módon vetjük le ezt a sûrû ruházatot, hanem minden éjjel, amikor alszunk. Az álom úgyis leírható, mint egyfajta halál, azzal a különbséggel, hogy nem húzódunk vissza annyira a sûrû ruházatból (kabátból) és, hogy képesek vagyunk újra felvenni azt ébredéskor.

Sokféle elmélet terjedt már el a halál utáni életrõl, legtöbbjük a szentírások félreértésén alapszik. A mostani ember hite, de legfõképpen a megalapozott tudása nagyon homályos, és ingatag.

Beszélnek nekünk távoli mennyországokról, pokolról, ítéletnapról a jövõben, de csak kevés információt kapunk arról, hogy mi történik az itt és mostban. Azok, akik a halállal kapcsolatosan tanítanak, sokszor még csak látszatát sem keltik annak, hogy bármilyen személyes tapasztalatuk, vagy megalapozott tudásuk lenne a halál utáni körülményekrõl.

A legfontosabb tényezõ, amit a halálról tudni kell, az az, hogy a halál nem az élet vége, ahogyan ezt tudatlanul feltételezik, hanem csak egy lépés az élet egyik állapotából a másikba. Így halál csupán átköltözés egyik állapotból, vagy helyzetbõl a másikba. Azt lehet mondani, hogy az ember, aki meghalt, láthatatlanná válik számunkra, tehát akit mi halottnak nevezünk, az nem hagyott el végleg bennünket. Ha a kabát hasonlatnál maradunk, akkor nem igényel nagy gondolkodást annak a ténynek felismerése, hogyha levetjük a kabátunkat az elõszobában, nem tûnünk el hirtelen valami távoli hegy csúcsra, hanem éppen ott állunk, ahol elõzõleg voltunk, mégha más is a külsõ megjelenésünk. Pontosan ugyanez a helyzet, ha egy ember leveti fizikai testét, ugyanaz marad, mint annak elõtte. Igaz, hogy többé már nem látjuk õt, de ennek oka nem az, hogy eltávozott, hanem hogy a test, amelyet most visel, fizikai szemünkkel nem látható. Az ember, akire eltávozottként gondolunk, valójában még velünk van. Amikor egymás mellett állunk, mi a fizikai testben, õ a szellemi tudathordozójában, nem vagyunk tudatában jelenlétének, mert nem látjuk õt.

Meg kell szabadulnunk az elvakult eszmék tévedéseitõl! A halott nem ugrik át hirtelen egy lehetetlen mennyországba, és nem zuhan egy még lehetetlenebb pokolba. Valójában nem létezik pokol a szó régi, ártó értelmében, és nincsen pokol semmilyen értelemben véve sem, kivéve azt, amit az ember teremt magának. A pszichikai világot egyedül a bennünk lévõ személyes, vagyis a jó vagy a rossz alakítja ki. Nincsen mennyországnak és pokolnak nevezett hely, de léteznek pszichológiai állapotok, amelyek így írhatók le. Örök pokol nem létezik! Ez a rettenetes gondolat akkor társult a kereszténységhez, amikor elveszett a hit abban, hogy a lélek körforgásszerûen visszatér a földre. Ezért az ember egy logikátlan következtetéssel állt elõ: örökkévaló okozatot állapított meg, múlandó és végleges okok alapján. Minden pokol-fogalom pszichológiai, és az ember földi élete során találja ki, azonban egyik sem örökkévaló.

A mennyország és a pokol nem egy helyszín, hanem tudatállapot.

Nem kell ahhoz meghalni az embernek, hogy megtapasztalja akár a mennyországot, akár a poklot. Ez a tudatállapot megtapasztalható a földi testben is az ember tudatának függvényében. A gonosz, önzõ ember a pokolban van, az önzetlen, jó szándékú ember a mennyben…

A szavak jelentésének elemzése nyomravezethet bennünket! A mennyország határtalan kiterjesztést, a pokol pedig elzárást, elszigetelést, börtönbe zárást jelent. Ha valaki meghal, jelleme nem megy át hirtelen nagy változásokon. Egyenlõre még ugyanaz az ember, ugyanazokkal a vágyakkal és gondolatokkal. Az erõs önzés, vagy rosszindulat vastag felhõt szõ az ember köré, ami egy idõre elszigeteli õt. Azonban a jóravaló, rendes embereket a halál után nem ilyen végzet vár, hanem a megkönnyebbülés és a béke.

A legrosszabb személyekben is van valami szép, és az a szépség végül elvezeti õket egy átmeneti tisztítótûzön át, a boldogsághoz, és a békéhez. A halál utáni út mindig igazabb és magasabb rendû Énünk felé vezet, amelynek "lakhelye" a mennyországban van. Az az ember, aki szeretettel és megértéssel nyílik meg minden élet iránt, boldog mennyországban él már akkor is, mialatt még itt a földön tartózkodik fizikai testében megnyilvánulva. Mindazt, ami szép, jó, és igaz a halál után visszavisszük magunkkal örök valónk számára, és annak a tisztább világnak a fényében élettapasztalataink elnyerik igazi értelmüket. Mivel mostmár láthatjuk, hogy a fizikai test halála után nem kerülhetünk olyan helyre, ahol nagy büntetéseknek és kínzásoknak leszünk kitéve, ennek tudatában már értelmetlenné és okafogyottá válik a haláltól való félelem. Sose féljünk a haláltól!

A halál az élet kapuja, mert az élet örök, és csak a fizikai világban való megnyilvánulás szakaszos. Mindannyiunknak meg kell halnunk, mert ez a Teremtõ szeretõ akarata, aki enyhülést ad fájdalmunkra, és pihenést élményeink feldolgozására.