Copyright:  Kovács Éva Mária          




3.

Segítség a haldoklónak
Minden embernek igen komoly megpróbáltatást jelent, amikor szerettük betegen, tehetetlenül fekszik az ágyon, és tudja, hogy hamarosan eltávozik erről a világról a szeretett ember.  Ilyenkor kezd az egyén szembesülni a közelgő veszteséggel, és gyakran megpróbálja visszatartani a távozó félben levő személyt, mert szeretné, ha az még itt maradna vele egy ideig.  Mivel ragaszkodunk szeretteinkhez, elsősorban ez a sokszor görcsös ragaszkodássá vált önző érzelem az, ami akadályozza az átmenőt.
Gondoljunk csak bele…! Ha egy ember betegségtől szenved, magatehetetlen, vagy éppen már nincsen tudatánál, és a halál kiemeli a betegágyban töltött, elcsigázott létezésből, vagy nehéz életből, akkor nem megváltást jelent számára az eltávozás? Ahova megy, ott nincsen betegség, fájdalom, fáradtság, fogyatékosság - biztosan visszahívnánk őket, biztosan azt akarnánk, hogy az az ember (édesanya, testvér, rokon, gyerek, barát), akit nagyon szeretünk, itt maradjon velünk, és szenvedjen azért, mert mi nem szeretnénk nélküle élni az életünket? Ha tiszta szívvel szeretünk, nem a legjobbat, legszebbet, és a legmagasztosabbat kívánjuk a szeretett lénynek?
Előfordulhat az is, hogy a haldokló személy ideiglenesen visszatér testébe, és a szemét kinyitva láthat jelenségeket a túlsó világból, és említést tehet olyan emberekről, lényekről, akik fizikailag nincsenek jelen.
Meg kell próbálnunk, hogy a fájdalom ne sújtson le túlságosan, ha szeretteink elmennek, mert mértéktelen szomorúság felhőt sző körénk, és megakadályozza, hogy őszinte kapcsolatba léphessünk az eltávozottakkal, akár itt gondolatban, akár éjjel, amikor ideiglenesen elhagyjuk saját testünket. A bánattal teli gondolatok könnyen elérhetik a haldoklót, és fájdalmat okozhatnak neki. Ne kívánjuk hevesen vissza! Engedjük őt békében, és boldogságban pihenni térni. A hangos és túlzott gyász zavarja szerettünket az elmúlt élete áttekintésében. Igyekezzünk emlékezetünkben tartani, hogy mennyivel jobb lesz ezen túl szerettünknek, és küldjük neki szeretetünket és imáinkat. Ez további vigaszt és örömöt nyújt majd számára.

Az a bizonyos "életfilm"…
Az ember a haldoklásnál csaknem minden esetben olyan öntudatlan, mint álomba merülésnél. (Ezért, ha zaj van körülötte, ugyanolyan nehézségekbe ütközhet az "elalvás", mint amikor este a szokásos nyugovóra térésünk alkalmával különböző erős zajok hatására nem tudunk elaludni.)
Tehát a haldoklás utolsó fázisaként nyugodt körülmények között eltávozik az ember - mondhatni egy sóhajtással - ebből a világból a következőbe. Ilyenkor az átmenő el van foglalva egy visszatekintési folyamattal, amelyben az éppen befejezett élet eseményei tiszta megvilágításban elhaladnak lelki szemei előtt - ez történhet képszerűen, vagy gondolatban. Ez a bizonyos "életfilm" visszafelé pereg le az ember előtt, vagyis az eltávozás időszakától, egészen a megszületéséig. Az okok és okozataik, a sikerek és következményeik, a hibák és rendbetételük, mindezeket meglátja, és összefüggéseiket felismeri. Ez az áttekintési folyamat nagyon fontos, mivel ebből szűrődik ki némi bölcsesség, vagyis az éppen lezárt élet eredménye. Ezért kellene szellemileg, érzelmileg és fizikailag nyugodtnak lennünk a halál előterében, nehogy túlzott gyászunkkal zavarjuk szerettünket ebben a fontos folyamatban.
Ne saját nagy veszteségünknél időzzünk hosszasan, hanem inkább az ő szellemi gyarapodásánál, mert a léleknek szellemi nyereséget jelent a fizikai testtől és korlátaitól való megszabadulás - itt hangsúlyozom, hogy a természetes halálról van szó, és nem az erőszakos, vagy öngyilkos halálról. A lélek elvégzett értékes munkája az adott inkarnációban a fizikai test természetes halálával fejeződik be, és nem előbb!

Élet a halál után
Az első tapasztalat az ébredés.
Az "életfilm" lepergett az ember előtt, az áttekintés befejeződött - ezt egy teljesen öntudatlan időszak követi, ami 36 és 48 óráig tart egyéntől függően. Ezután következik az ébredés, és az elhunyt, gyakran még nem lévén tudatában annak, ami történt vele - körülnéz. Csaknem minden esetben rokon, vagy barát várja őt. Ha nem lenne ilyen rokon, vagy barát, hogy üdvözölje, akkor a segítők nagy seregének tagja lép elő fogadására. Az ő feladatuk, hogy üdvözöljék az újonnan érkezetteket és elmagyarázzák a megváltozott körülményeket, valamint segítenek hozzászokni az "új élethez" olyan könnyen, amennyire csak lehetséges. Azt hiszem, itt megállja a helyét annak a számtalan történeteknek az igazsága, amelyeket már emberek százai elmeséltek, amikor halálközeli élményen voltak túl, azzal a különbséggel, hogy ezek a segítők, vagy szeretteik visszafordították őket a fizikai világ felé, mondván "még nem jött el az időd, és még dolgod van a földön".
Ez a világ a lélek számára egyáltalán nem ismeretlen. Bármilyen hihetetlen is, minden éjjel, amikor a fizikai testünk nyugovóra tér, elmegyünk ebbe a világba. Az alvást találóan és helyesen nevezik a halál ikertestvérének. Mialatt a fizikai test alszik, abban a testben vagyunk ébren, amit a halál után fogunk használni. Álmaink részben az abban a világban élt élet zavaros emlékei, amelyeket az ébredést követően visszahozunk. Az alvás és a halál között a különbség az, hogy alvás alatt az "ezüst-fonál", ami testünkkel összeköt bennünket, nincs elszakadva. A halál esetében ez a fonál elszakad, és minthogy nincs összeköttetésünk a fizikai testtel, ezért abba többé nem térhetünk vissza.
Ezüstfonálnak azt az erőáramlatot nevezzük, amely a sűrű fizikai és a finom fizikai (éteri testmás) testek fejei között folyik, így összekötve azokat. Ameddig ez az áramlás fennáll, addig lehetőség van a fizikai ébredésre. Ha megszakad, mint a halál pillanatában, akkor nincs többé lehetőség a visszatérésre.















"Meghalni valójában nem más, mint utoljára elaludni ebben az inkarnációban."


Szolgáltatások
Halál, gyász
Naplogosz
Hold




avagy
Uram, adj vigaszt az ittmaradónak!

 
 
1 2 3 4 5 6 7