A
mai ember az isteni kegyelmet hajlamos egyfajta részrehajlásnak
felfogni, amit úgy tekint, mint valamit, amelyet egy különálló és
elszigetelt istenség ad, egy különálló és elszigetelt emberi lénynek.
Az
isteni kegyelem magyarázata (is) a Karma Törvényében rejlik. A Karma
Törvényének tana azé a törvényé, amely tekintet nélkül a személyekre
minden egyes embert pontosan olyannak tekint, mint bármely másikat.
Ennek megfelelően a Teremtő mindig igazságos, nem részesít senkit
megkülönböztetett figyelemben és előnyökben. Mindig abban a mértékben
részesülünk a kegyelemben, amilyenben elfogadtuk az élet alapvető
egységét.
Az
áldást Istentől kapott különleges ajándéknak is tekintik, amelyben a
Teremtő fölvilágosít és megerősít minket lelkünkben, hogy az üdvösségre
szükséges jót megismerhessük, a bűnt pedig elkerülhessük. Amikor a
magukat "Isten földi helytartójának" nevezett egyházi személyek áldást
osztanak, akkor ezt teszik egyfajta vallási célokat szolgáló szertartás
keretében szavakkal és cselekedetekkel egybekötve.
Tehát
az emberek úgy vélik, hogy akire, vagy amire az áldás irányul az isteni
kegyben, valamint védelemben, és így természetfeletti hatásban
részesül. Tulajdonképpen ez az isteni áldásnak a legegyszerűbben
értelmezett verziója, azonban, ha az itt átadott Teremtővel (Logosszal)
kapcsolatos elveken elgondolkodunk, akkor észrevehetjük a felszínes
értelmezés mögött rejlő mondanivalót is, amelyet minden embernek
hasznára válik tudatosítani az elméjében.
Amikor
azt mondjuk valakinek, hogy "ISTEN ÁLDJON MEG", egyrészt ezzel arra
kérem a személyiségét, hogy fogadja el az élet alapvető egységét
(Istent) és vesse el azokat a gátlásokat, amelyek a Teremtőtől
elválasztó életszemlélethez kötik, másrészt pedig arra kérem Istent,
hogy az embert az akaratával egyező módon segítse fejlődésében és
megvilágosodásában.