Isten

Személyiség

Az elõbbiekben szó volt Isten életének arról a töredékérõl, amelyet isteni szikrának, vagy monádnak nevezünk, és ami tulajdonképpen az emberben lévõ Szellem. Majd igyekeztem annak az emberi léleknek, individuumnak a jelentõségét feltárni, amely mindannyiunkban ott van, és igyekszik hatást gyakorolni ránk.

Láthatjuk, hogy a monád az Isteni Én, a lélek pedig ennek az Én-nek egy kicsiny része, ami az emberben lévõ Isten jelenléte.

Tudjuk azt is, hogy az ember a Szellem - Lélek - Test egysége!

Ahhoz, hogy a Teremtõ megnyilvánuljon a fizikai síkon az emberben, szükséges egy nagyon sûrû állagú anyag, ami a személy testét képezi (formát ad neki). A test magában még nem elegendõ eszköz a földi megnyilvánuláshoz, ezért Isten az anyagot ellátja élettel (életet lehel bele), vagyis meglelkesíti azt. Itt akár be is fejezõdhetne a teremtõ munka, hiszen megvan a szellem, a lélek és az emberi test (anyag) is, ami feltétele az ember megszületésének.

Ez azonban mégsem ilyen egyszerû, mert a lélek a tapasztalatokat csakis itt a fizikai világban érzelmek, érzékelések és cselekvések által képes megszerezni. A léleknek (ugyan úgy, mint a monádnak) szüksége van valamire, ami összeköti õt a fizikai síkkal, és ami által közvetlenebbül megnyilvánulhat az emberi testben. Ez a személyiség, amit gyakran helytelenül Egónak neveznek.

Az Ego az Isteni Én egy része, azaz a Lélek. Amire a hétköznapi ember gondol az Egóval kapcsolatosan az az egoizmus, ami az önzõ, gyarló ember tulajdonságaira utal.

Az alábbiakban nézzük meg, hogy mi a személyiség, amit oly sok ezoterikus elveket tanító ember "ki akar irtani" és "meg akar ölni" saját magában és sajnos a környezetében megforduló emberekben is. Valóban el kell pusztítani a személyiségünket ahhoz, hogy a lelkiség irányítsa az embert?

Nem lenne hasznosabb és célravezetõbb, ha a személyiséget felemelnénk a lelkiségünk irányába, hogy személyiségtudatunkat a lélektudat irányítsa?

Amikor a személyiség megsemmisítésérõl beszél valaki, az csak azért van, mert nincsen pontosan tisztában ennek a tudatállapotnak a jelentõségével. Valójában nem a személyiséget és fõleg nem az Egót akarja elpusztítani, hanem csak az emberben lévõ önzõséget.

Az individualizáció elérése az állati fejlõdés szándéka, és határozott célt szolgál. Ez a cél az, hogy erõs egyéni központ alakuljon ki, amelyen keresztül végül a Logosz ereje szétáradhat. Amikor ez az egyéni központ elõször alakul meg, az Ego olyan, mint a csecsemõ, gyenge és bizonytalan. Ahhoz, hogy erõssé és határozottá váljék, elõször az önzésnek kell õt körülvennie, amit nevezhetünk a primitív ember erõteljes önzésének. Az önzõséget tehát úgy kell tekinteni, mint valamilyen fajta állványzatot, ami feltétlenül szükséges az épület felemeléséhez. A legkellemetlenebb tulajdonságoknak is megvan a kellõ idõben a maga helye a fejlõdési rendszerben.

Tudjuk, hogy a lélek a tapasztalatok megszerzése érdekében inkarnálódik újra és újra a fizikai világba. Ezeket a tapasztalatokat azonban csakis a személyiség által képes megszerezni.

Az ember testét a hét sík anyaga itatja át (Ádi - Anupádaka - Atma - Buddhi - Manasz (mentális) - Asztrális - Fizikai). A lélek (a kauzális testben lévõ Ego) a felsõ manasz (felsõ mentális=kauzális) síkon tudatos, tehát szükséges egy úgynevezett összekötõ szerepet betöltõ tudat és tudathordozó, ami által a megnyilvánulása és a tapasztalások lehetõsége lehetõvé válik.

A tapasztalatok megélését a személyiség teszi lehetõvé a lélek számára, ennélfogva nem az elpusztítására kell törekednünk, hanem az átalakítására!

A személyiség szó (angolul "personality), a latin persona szóból származik, ami az ókori színészek által is használt maszk, álarc neve, amelyen a szerep közben átjött a hang. A személyiség tulajdonképpen az anyagból lévõ álarc, amely a valódi embert (monád), és annak tükörképét (lélek) rejti el a szemünk elõl.

A személyiség ugyanaz, mint a három alsóbb anyagi tudathordozó eszközön át (fizikai, asztrális, alsó mentális) mûködõ EGO (lélek), vagyis a magasabb ÉN (Isteni Én - Monád) egy része. A személyiség a múlandó eszközökbõl, valamint az eszközökkel kapcsolatos tevékenységekbõl áll, amelyek segítségével a lélek a fizikai, asztrális és mentális világokban tevékenységet fejt ki, majd ezeket az emlékezet kötelékei - amelyek a három alsó test által felfogott benyomásokon alapulnak - összekapcsolják. A lélek azonosítja magát eszközeivel és kialakul a személyes én.

A fejlõdés alsóbb szintjein az éntudat a fizikai és az asztrális eszközökben van, mivel a tevékenység legnagyobb része is ezekben a testekben zajlik. Késõbb ez áttevõdik az alsó mentális testekbe, és ezután majd ez kerül túlsúlyba. A személyiség a múlandó érzéseivel, vágyaival, szenvedélyeivel, gondolataival egy félig-meddig önálló lényt alkot, noha energiáját állandóan a lélektõl kapja. Mivel a személyiség képességei, amelyek az alsóbb világokhoz tartoznak gyakran szöges ellentétben állnak a lélek állandó érdekeivel, ezért a kettõ között konfliktus jelentkezik, amely néha a múlandó élvezet gyõzelmével végzõdik, néha pedig a tartós érdek gyõz (megjegyzem, hogy ezekbõl a konfliktusokból - diszharmóniából - adódnak a fizikai testben jelentkezõ betegségek).

A személyiség az élet folyamán meglehetõsen határozott egységgé fejlõdik ki, amelynek önálló fizikai, asztrális és mentális formája van, így határozott felfogással és szokásokkal rendelkezik. Nincs is ebben semmi kifogásolandó, ha a személyiség fejlõdése a jó irányban történik. Az jelenti a problémát, ha az emberben lakó élet elhiszi, hogy õ ez a személyiség és elkezdi annak érdekeit szolgálni, ahelyett, hogy kizárólag eszközként használná azt saját szellemi céljai érdekében. Az ilyen tévedés következményeként vannak aztán az olyan emberek, akik mértéktelen gazdagságra, hatalomra, hírnévre, stb. törekszenek. Az "ön-személyiség" (önzõ) a legnagyobb akadálya annak, hogy a lélek a személyiséget saját spirituális fejlõdésének céljaira használhassa.